Mindig az ordas vadállatokra buktam. Úgy gondoltam, ők azok, akik mellett igenis a legjobban érezném magam, akik mellett olyan az élet, amilyenre vágyom. Volt is pár ilyen, és rá kellett jönnöm, hogy nem. Én nem ezt akartam, nem így képzeltem. Jaj, már megint csak egy s*ggfej, és undorodom, ne érjen hozzám. Aztán jött az utolsó vadállat, akiről azt gondoltam, igen, tényleg ő kell. Én nem kellettem, fájt, sírtam, sokat, sokáig. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem jut eszembe mi lett volna, ha… de nincs ha, és nem tudom, hol rontottam el; talán ott, hogy beleszerettem, és nem mondtam el neki akkor, amikor ez lett volna a magyarázat, amikor azzal mentegetőzött, azt hitte, én nem gondolom komolyan. Hazudtam neki, hogy ne érezzem magam kiszolgáltatva. Ma már tudom, hogy így is, úgy is ki voltam szolgáltatva, akarva-akaratlanul kiadtam magam. Most elmondanék neki már mindent, de nem érdekelné, mint ahogy akkor sem érdekelte. Élt a saját ki világában, ahová nem állt szándékában beengedni. Néha-néha kinyitotta az ajtót, hogy bekukkanthassak, de amikor már a küszöbön álltam, rám vágta az ajtót. Nem tudtam, mit érezzek, nem tudtam, miért engedem neki, hogy úgy bánjon velem, ahogy csak akar. Ezzel nem azt mondom, hogy rosszul bánt velem; csak nem úgy, ahogy szerettem volna. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi is van, keres bennem valamit, vagy nem is töri magát miatta, csak jó neki így, ahogy van. Féltem, hogy annyit sem kapnék belőle, mint eddig; mert bár mást reméltem, tudtam, hogy ő közel sem úgy tekint erre a „kapcsolatra”, mint én. Mindent tudtam, azt hiszem. De jobb volt hazudni magamnak is.
Aztán egyszer csak mondani akart valamit. Azt hiszem bánthatta a dolog, mert többször is neki fogott, de nem tudta befejezni. Végül harmadszorra sikerült neki. Pontot tett a mondata végére, és nem lett volna értelme bármit is mondanom.
Nagyon fájt, de azt hiszem én tehettem róla. De csak egy hibám volt. Nőből vagyok.