Az ember hajlamos mindent hibának nevezni, ami nem úgy sül el, ahogy ő azt elgondolta. De vajon nem az a hiba, hogy minden rossz tettünket hibaként könyveljük el? Talán azért, mert elhisszük, hogy az ember a sajátjából, az okos ember pedig más hibájából tanul? És ha ez így van, hogy valóban tanulnunk kellene ezekből az estekből, nem kellene, hogy valaki rávilágítson: mi is volt a végzetes döntés? Miért nincs szabálykönyv, mint a kreszhez, hol van az élés kézikönyve? Tuti bestseller lenne.
Azon rágódunk fél életünkön át, vajon hol ronthattuk el a legutóbbi helyzetet, hogyan sikerült újabb „hibát” halmozni a többi tetjére. De vajon tényleg rontás volt, vagy egyszerűen így kellett történnie? A mai emberek miért nem hisznek az így kellett-történnie-nincsenek-véletlenek című mesében? A gyerekek elhiszik a meséket, és a heppiendet is, jön a királyfi fehér lovon, megment minket a magánytól, és a hányattatott élettől. Mikor kezdünk el nem hinni a mesékben, és miért örülünk már annak is, ha a herceg gyalog jön, és már az sem baj annyira, ha nem is igazi herceg?
Én mégis elhiszem a heppiendet, tudom, hogy van valaki, aki majd jön értem, és őszintén, kinek fontos tényleg, hogy herceg legyen? Részemről a szőke haj sem létfontosságú. A lovaktól különben is félek. A cél nem a boldogság? Mindegy, hogy kivel.
Az egyszerű halandó ember annál jobb, minél racionálisabban látja a helyzetet – legalábbis ez a sztereotípia hatalmasodott el mostanában. De a mesék nem csak hercegnőkről, királyfikról és jóságos tündérekről szólnak. Miért nem lehet hinni abban, hogy a mesék igaz történetekről szólnak? Felmerül az a gondolat: nem lehet, hogy a halandóság büntetés, amiért nem hiszünk a tündérmesékben? Ha netán így lenne, akkor ezt is az emberiség hibájának róhatjuk fel, akár csak az almás sztorit; mert az sem az nő eredendő bűne volt: ő kívánta meg az almát, na de ki nem ellenállt a kérésnek? Bizony a ítélet nem más, mint kollektív bűnösség, de ne nevezzük ezt el hibának.
Én nem felétlenül nevezném hibáknak a botlásaimat, pláne nem szarvas hibá(k)nak; mert ha úgy vesszük, minden épít minket. És most őszintén. Hol a fenében lennénk a hibáink nélkül?