rólam, rólad, rólatok, neked, nektek

Újabban a szavaim súlyával küzdök. Nekem segítenek a leírtak, és hiába fikcióként definiálom - mert ha nagyon hunyorítva nézem, ráfoghatom, hogy meg sem történt – van, aki túllép a fikció határain, és önálló életre kel, saját, határozott véleménnyel. Vagy esetleg soha nem volt határokon belül, csak én képzeltem mögé, hogy elmondhassam: a sajátom. De valaki másé lett, és már a világom is ki van sajátítva, ahová többé nem ér belépnem. Ha érne, sem biztos, hogy elfogadnák a jegyemet. Ami jelen esetben a múltam; pedig abban minden benne van, aki ismer, az tudja, mi volt, mi van, és mit akarok. Visszavonom. Honnan tudná bárki is, hogy mit akarok, ha még én sem tudom??? De ami a múltamban van…szerintem már minden világos annak, aki kíváncsi volt rá. És aki nem… nos, már az is tud mindent. Ez számomra hatalmas könnyebbség, és önző gondolat, de nem érdekel, hogy ezzel másra mekkora terhet rakok. Ha le akarja tenni a súlyt, nincs más dolga mint beszélni. Velem.

Hát legyen. Gondoljon, és lásson bele mindenki, amit csak akar. Végül is, ha elhisznek mindent, amit leírok, az egyetlen dolgot jelent: író lettem. Mert tudok úgy írni, hogy bármi az, hihető. Illetve van egy másik lehetőség is. Igazat írtam. Vagyis azt, amit én igaznak hittem/hiszek.

És itt a hinni szón van a hangsúly. Mert ha csak én hiszem, vagyis én találtam ki, akkor az mégis csak fikció… nem?

Már megint fáj. És félek. Félek ettől a fájdalomtól, mert túl ismerős. Két helyen érzem: a bal kezem gyűrűs ujján, és a bal mellemtől a jobb oldali csípőmig futó ferde vonalban. A vonal csak fáj, egyszerűen és belül; az ujjamban viszont görcsös fájdalom van. Fogalmam sincs, ez mit jelent. A hideg kövön fekszem hanyatt, és bámulom a plafont. Nincs rajta repedés. Vajon az a ferde fájdalomvonal az én repedésem? Mitől fáj, mitől repedtem meg?

Körbenézek magam körül. Egy üres üvegpohár, amiben már csak 3 jégkocka figyel, folyamatosan olvadva; egy könyv, aminek a felénél tartok, és fogalmam sincs, hogy miről szól; egy hamukupac elnyomott csikkekkel; valószínűleg túl lusta voltam keresni egy hamutálat; és egy füzet tollal. Nem tudom, mióta fekhetek itt, csak azt tudom, hogy nem akarok elmozdulni. Hálás csend van, vörös minden, és nem hallom már a gondolataimat. A falakon írás, tök simán el tudom olvasni: az ezelőtti gondolataim. Szerintem mind ott van, mert egy sincs már a fejemben. Kiürült, kiírtam.

A fejem nem fáj. De a cipőmet elhagytam. Ott maradt a kapuban. Ezért vannak a gondolataim a falon. Hogy olvassa el, aki akarja, de én ne pörgessem végig a fejemben újra és újra és újra…

Lefeküdt mellém valaki. Már csukva volt a szemem, nem láttam, csak éreztem. Visszahozta a cipőmet. Rám adta. Ráismertem. Ő az, aki mindig mellém fekszik, és mindig mellettem áll, bárhová megyek, és bármit teszek.  Aki tudja, hogy nem lehetek Hamupipőke, és visszaadja rám a cipőt, amivel kicsit közelebb kerülök a realitás talajához. Aki a legközelebb áll hozzám a világon; akiért tűzbe tenném a kezem, és tudom, ugyanezt kapom tőle.

Mert egy helyről jöttünk mi ketten… a hosszú lábú asszony, és a tetovált lány.

Karokat éreztem átfonódni a testemen. Ismerős volt, vágytam rá. És a vágytól eljutottam a kishalálig. Nem adhattam meg magam. Könnyes félelem ömlött szét bennem, és úgy is maradt. Félek magamtól, a döntésemtől, a következményétől; de legjobban a vágytól. Mert képes tönkretenni mindent; egyetlen apró pillanat, egy szembehunyás, és …

Mielőtt feleszmélnék, már padlón is vagyok. Nem kell már aggódnom amiatt, hogy félek-e a vágytól, vagy sem, mert legyőzött. Felettem van. Csak egy mozdulat. Ami igazi. Amit muszáj. És végem van… de meddig? Meddig lesz végem tőle? Mikor jön el az a pont, ahol ő vet véget megint a végemnek és nem marad már más, mint újra belehalni a régi hibába? Mennyit ér ez meg nekem?

Sajnos mindent, és már lassan az sem érdekel, hogy meddig tart. Megbolondulok tőle, pedig már immúnisnak kellene lennem. Csak azt az illatot. Azt akarom érezni. Magamon is.

Én úgy szeretném elmondani. Csak kérdezd meg! Nem akarok rád zúdítani mindent, ha nem is vagy rá kíváncsi. Meg akartam kérdezni, hogy akarsz-e róla beszélni, de olyan hülyén jött volna ki. Nem mertem kimondani a kérdést, pedig kettő is eszembe jutott. Nem tudom, hogy ez a nyíltság mennyire zavar; nem akarlak zavarba hozni. Már amennyire ez nálad lehetséges, nem tudom. Lehet, hogy én lennék zavarban a közöny(pedig nem is vagy az) miatt, és én érezném magam rosszul, hogy ekkora ügyet csinálok belőle. Hát bocs. (Nem érdekel, hogy háttal nem kezdünk mondatot.) De ez nekem nagy ügy. Megint az lett. Mindig is az volt. Csak egy darabig volt hová rejteni. Eltűnt a rejtekhely, mintha soha nem is lett volna, és úgy állok itt ezzel az egésszel, mintha egy nap sem telt volna el. Mégis valahogy más most az egész. Nem látok objektíven, nem is akarok. Szeretem, mikor egész nap bevillanásokkal van tele a fejem. Agyalok és írok. Gyomorgörccsel egybekötve. Hozzáteszem, majd másfél éve nem találkoztam ezzel.

Úgy elmondanám. Mit miért, és miért nem. Van, amit megmagyaráznék, van, amiért bocsánatot kérnék, és van, amit sosem mondanék el, ha nem kérdezel rá. És vannak mozdulatok, pillanatok, amiket soha semmiért nem adnék oda.

Kérdezd meg. Elmondom.

Mégegyszer bocs. Ha túl őszinte.

Ültem a padon a lábfejeimet bámulva, és azon gondolkodtam, hogy lelépek. Hagyok egy cetlit, ami mindent (legalábbis engem) megmagyaráz. Kocsik jöttek-mentek előttem az utcán, és próbáltam kitalálni, mit kellene tennem. Oldalra néztem, és ott ültél mellettem. Szó nélkül tudtam, hogy meg akarsz mozdulni. De nem tetted. Patthelyzet volt. Felálltam, és elsétáltam. Éreztem, hogy nézel utánam, és tudtam, hogy nem akarsz megállítani. Azért nem, mert tudtad, hogy úgyis visszaülök melléd. De honnan a fenéből tudod?? Miért vagy ilyen biztos magadban? És én miért nem vagyok biztos magamban?

A pad hirtelen csónak lett, és nem volt már a közelben part; semmi, ami a biztonságnak akár csak a látszatát is keltené. Nincs már semmi kapaszkodóm. Rajtad kívül. De pont te vagy az, aki elől menekülnöm kellene, akibe nem szabad újra belekapaszkodnom. Mégis érzem, hogy a körmöm újra felhasítja a bőröd, a húsodig hatol, a véred kiserken, a fogaim pedig a válladba mélyednek. Megint te vagy a világom. A csónak egyensúlyba kerül, vihar a közelben sincs, és csak úgy jó. Aztán eszembe jut, hogy te képes vagy rá. Képes vagy fél kézzel kiborítani egy pillanat alatt a csónakot. És onnan már nem lesz kiút. Mert már a mentőcsónakban ülünk. Ha kidobsz belőle, meg fogok fulladni.

Nagy hullám jön, és az arcomba csap a víz. Megint a padon ülök, te még mindig mellettem. Lóbálom a lábam; túl kicsi vagyok, nem ér le. Sosem álltam két lábbal a földön.

Full véletlen volt az egész. Vagy csak nem tudatos. Vagy csak nem vettem észre. Olyan voltam, mint egy szál cigi. Egész voltam. Soha nem voltam még meggyújtva, és te voltál az első, aki belémszívott. Égtem, égtem, szívtál, szívtál. Én pedig csak reménykedtem, hogy soha nem fogsz leszokni. Aztán egyszer csak elejtettél. A földön voltam, még parázslottam, hittem, hogy csak véletlen volt. Mert nem tapostál el, és én naivan azt hittem, fel fogsz venni, és szívsz még belőlem, mert te is függő vagy. De lassan a parazsam is kialudt, és minden reménykedésem megszűnt abban, hogy valaha is teljesen eggyé válunk. Én azt hittem szabad vagyok, de én is függtem; evidens módon tőled; te is függő voltál, csak bennem nem volt meg az, amitől függhettél volna. Végül eltapostál, és rájöttem: soha nem is dohányoztál.

Törökülésben ültem a hangavörös szoba közepén, és vártam. Vártam, hogy észhez térjek, vagy csak tudjam végre, mit is akarok. De hiába bámultam mereven a piros konnektort, és a fekete villanykapcsolót, nem jutottam közelebb egy épelméjű gondolathoz sem. Minden zavaros volt, és kinyílt a szekrényajtó. Azt láttam, hogy egy fiatal lány kucorog benne. Vörös, tépett, aránylag rövid haja volt, zöldeskék szeme. A kedvenc kockás nadrágomban ült, fekete trikóban. Füst csak úgy kiesett az ajtón; az egyik kezében égő cigi, a másikban doboz és gyújtó. Gondterhelt volt, vagy inkább kétségbeesett, de abszolút nem ijesztő. Elfért a szekrényben, nem kellett kényelmetlenül szorongania, mégis láttam, hogy szorong, a lábaira fektetett telefont bámulta. Ismerős jelenet volt, és amint ez eljutott a tudatomig, rám zúdultak az emlékek. Élmény és fájdalom vegyesen. Láttam, h hívástól hívásig, sms-től sms-ig él, és retteg attól, hogy a kijelzőn nem jelenik meg a várt név. Annyira dejavu kerített hatalmába, hogy nem tudtam levenni a szemem róla. Egyszercsak rám nézett, és kiszakadt belőle egy hatalmas sóhaj. Megértettem, kimentem a konyhába, behoztam egy bontott üveg bort, töltöttem, és odanyújtottam a poharat. Egy biccentéssel megköszönte, és beleivott. Ismerős volt minden mozdulata, és egyre tisztábban láttam az arcát. Ismerős volt. Felnézett és akkor rájöttem. Én vagyok. A szekrénynek is én-alakja van. Rab vagyok saját magamban, de nekem kell megszabadítanom magam, a saját korlátaimat kell áttörnöm. Kimegyek a garázsba, és egy baltával térek vissza. Abszolút nyugalommal végzem ki a szekrényt, de a lány nem mozdul, ugyanolyan keservesen ül tovább. Elveszem a telefont, és gondolkodás nélkül apró darabokra zúzom. A lány felsikolt, majd megölel, és érzem, hogy egybeolvadnak a gondolataink. Felnézek, és látom, hogy egyedül állok a szoba közepén. Sikerült. A lány kiszabadult. De akkor most ki vagyok én?