Ültem a padon a lábfejeimet bámulva, és azon gondolkodtam, hogy lelépek. Hagyok egy cetlit, ami mindent (legalábbis engem) megmagyaráz. Kocsik jöttek-mentek előttem az utcán, és próbáltam kitalálni, mit kellene tennem. Oldalra néztem, és ott ültél mellettem. Szó nélkül tudtam, hogy meg akarsz mozdulni. De nem tetted. Patthelyzet volt. Felálltam, és elsétáltam. Éreztem, hogy nézel utánam, és tudtam, hogy nem akarsz megállítani. Azért nem, mert tudtad, hogy úgyis visszaülök melléd. De honnan a fenéből tudod?? Miért vagy ilyen biztos magadban? És én miért nem vagyok biztos magamban?
A pad hirtelen csónak lett, és nem volt már a közelben part; semmi, ami a biztonságnak akár csak a látszatát is keltené. Nincs már semmi kapaszkodóm. Rajtad kívül. De pont te vagy az, aki elől menekülnöm kellene, akibe nem szabad újra belekapaszkodnom. Mégis érzem, hogy a körmöm újra felhasítja a bőröd, a húsodig hatol, a véred kiserken, a fogaim pedig a válladba mélyednek. Megint te vagy a világom. A csónak egyensúlyba kerül, vihar a közelben sincs, és csak úgy jó. Aztán eszembe jut, hogy te képes vagy rá. Képes vagy fél kézzel kiborítani egy pillanat alatt a csónakot. És onnan már nem lesz kiút. Mert már a mentőcsónakban ülünk. Ha kidobsz belőle, meg fogok fulladni.
Nagy hullám jön, és az arcomba csap a víz. Megint a padon ülök, te még mindig mellettem. Lóbálom a lábam; túl kicsi vagyok, nem ér le. Sosem álltam két lábbal a földön.