Karokat éreztem átfonódni a testemen. Ismerős volt, vágytam rá. És a vágytól eljutottam a kishalálig. Nem adhattam meg magam. Könnyes félelem ömlött szét bennem, és úgy is maradt. Félek magamtól, a döntésemtől, a következményétől; de legjobban a vágytól. Mert képes tönkretenni mindent; egyetlen apró pillanat, egy szembehunyás, és …
Mielőtt feleszmélnék, már padlón is vagyok. Nem kell már aggódnom amiatt, hogy félek-e a vágytól, vagy sem, mert legyőzött. Felettem van. Csak egy mozdulat. Ami igazi. Amit muszáj. És végem van… de meddig? Meddig lesz végem tőle? Mikor jön el az a pont, ahol ő vet véget megint a végemnek és nem marad már más, mint újra belehalni a régi hibába? Mennyit ér ez meg nekem?
Sajnos mindent, és már lassan az sem érdekel, hogy meddig tart. Megbolondulok tőle, pedig már immúnisnak kellene lennem. Csak azt az illatot. Azt akarom érezni. Magamon is.