Már megint fáj. És félek. Félek ettől a fájdalomtól, mert túl ismerős. Két helyen érzem: a bal kezem gyűrűs ujján, és a bal mellemtől a jobb oldali csípőmig futó ferde vonalban. A vonal csak fáj, egyszerűen és belül; az ujjamban viszont görcsös fájdalom van. Fogalmam sincs, ez mit jelent. A hideg kövön fekszem hanyatt, és bámulom a plafont. Nincs rajta repedés. Vajon az a ferde fájdalomvonal az én repedésem? Mitől fáj, mitől repedtem meg?
Körbenézek magam körül. Egy üres üvegpohár, amiben már csak 3 jégkocka figyel, folyamatosan olvadva; egy könyv, aminek a felénél tartok, és fogalmam sincs, hogy miről szól; egy hamukupac elnyomott csikkekkel; valószínűleg túl lusta voltam keresni egy hamutálat; és egy füzet tollal. Nem tudom, mióta fekhetek itt, csak azt tudom, hogy nem akarok elmozdulni. Hálás csend van, vörös minden, és nem hallom már a gondolataimat. A falakon írás, tök simán el tudom olvasni: az ezelőtti gondolataim. Szerintem mind ott van, mert egy sincs már a fejemben. Kiürült, kiírtam.
A fejem nem fáj. De a cipőmet elhagytam. Ott maradt a kapuban. Ezért vannak a gondolataim a falon. Hogy olvassa el, aki akarja, de én ne pörgessem végig a fejemben újra és újra és újra…
Lefeküdt mellém valaki. Már csukva volt a szemem, nem láttam, csak éreztem. Visszahozta a cipőmet. Rám adta. Ráismertem. Ő az, aki mindig mellém fekszik, és mindig mellettem áll, bárhová megyek, és bármit teszek. Aki tudja, hogy nem lehetek Hamupipőke, és visszaadja rám a cipőt, amivel kicsit közelebb kerülök a realitás talajához. Aki a legközelebb áll hozzám a világon; akiért tűzbe tenném a kezem, és tudom, ugyanezt kapom tőle.
Mert egy helyről jöttünk mi ketten… a hosszú lábú asszony, és a tetovált lány.