Újabban a szavaim súlyával küzdök. Nekem segítenek a leírtak, és hiába fikcióként definiálom - mert ha nagyon hunyorítva nézem, ráfoghatom, hogy meg sem történt – van, aki túllép a fikció határain, és önálló életre kel, saját, határozott véleménnyel. Vagy esetleg soha nem volt határokon belül, csak én képzeltem mögé, hogy elmondhassam: a sajátom. De valaki másé lett, és már a világom is ki van sajátítva, ahová többé nem ér belépnem. Ha érne, sem biztos, hogy elfogadnák a jegyemet. Ami jelen esetben a múltam; pedig abban minden benne van, aki ismer, az tudja, mi volt, mi van, és mit akarok. Visszavonom. Honnan tudná bárki is, hogy mit akarok, ha még én sem tudom??? De ami a múltamban van…szerintem már minden világos annak, aki kíváncsi volt rá. És aki nem… nos, már az is tud mindent. Ez számomra hatalmas könnyebbség, és önző gondolat, de nem érdekel, hogy ezzel másra mekkora terhet rakok. Ha le akarja tenni a súlyt, nincs más dolga mint beszélni. Velem.
Hát legyen. Gondoljon, és lásson bele mindenki, amit csak akar. Végül is, ha elhisznek mindent, amit leírok, az egyetlen dolgot jelent: író lettem. Mert tudok úgy írni, hogy bármi az, hihető. Illetve van egy másik lehetőség is. Igazat írtam. Vagyis azt, amit én igaznak hittem/hiszek.
És itt a hinni szón van a hangsúly. Mert ha csak én hiszem, vagyis én találtam ki, akkor az mégis csak fikció… nem?