rólam, rólad, rólatok, neked, nektek

Az egésznek nem is így kellett volna történnie. A sokktól nem tudtam reagálni, pedig ki kellett volna dobjalak a buszból. Minimum. Nem az volt a baj, hogy mit tettél. Hanem, hogy hazudtál nekem. Pont te, aki mindent tudtál, végighallgattál, segítettél, és elérted, hogy feltétlenül megbízzam benned. Ilyen ordas szemből hátba sebet még nem kaptam soha. Annyira nem tudtam elhinni, hogy megtetted, hogy nem tudtam lereagálni úgy igazán a dolgot. Pedig ha megtettem volna, talán most úgy lennénk egymással, vagy legalábbis én veled, mint azelőtt. És nem rágna belülről a fájdalom, amit okoztál, plusz a düh, ami azóta gerjesztődik bennem, és teljesen tolerálni tudnálak. De akármennyire is próbálkozom, ez csak részben sikerül, és sajnálom, ha ezzel a viselkedésem néha bunkóba megy át. Ez van. Az önuralom sosem volt az erősségem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én nem bántottalak, mert biztos tettem olyat, ami rosszul eshetett. Viszont olyat soha, ami ennyire fájhatott volna.

Na és az, hogy ezt ember soha szét nem tépheti, az biztos. De azért erőteljesen legyengíteni, na azt neked nagyon sikerült.

Elkerülhetetlen, hogy néha ne szurkáljalak meg… de minden erőmmel azon vagyok, hogy egyben tartsam, mert ez a kapcsolat fontos nekem.

Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Füvet nyírok egy olyan kertben, ami nem is az enyém. Átmászok a kerítésen, és elindulok balra. Mert látom, hogy jobbra nincs út. Nincs hová lépni. Nem választás; kényszer.

Üvegvirágok vannak az út közepén elhajítva. Mindegyik kincs, és még nem törtek össze. Rendületlenül hisznek, és kiállnak mindent, mert jön majd egy szexi botanikus, aki csodásnak tartja őket, meglátja bennük a szépséget, és újraülteti őket egy szeretettel átitatott földben, ahol új gyökeret eresztve pompázhatnak. Nincsenek jelek, minden csak úgy megtörténik. Mert meg kell történnie. És egetrengető virágzással bizonyítják, hogy méltóak a szerelemre. Hervadni nem tudnak, mert üvegből vannak. Csak összetörni. Azt viszont elég könnyen.

Ne játssz az üvegvirágokkal. Mert ha összetöröd, meg fogod vágni magad. És a virágokat nem érdekli, hogy mit akarsz. Ők a gesztusaidból élnek. Mindegy, mit mondasz, és mindegy, mit akarsz. Az a lényeg, ahogyan rájuk nézel, ahogyan hozzájuk érsz.

Ne játssz az üvegvirágokkal.

Hajnalban már minden tiszta lesz. Nem lesz semmi, ami zavarna a tisztán látásban. Elszáll az alkoholgőz, és már mindent meg tudok magyarázni magamnak. Papucsba bújok, és kilépek a szobából, tisztul a kép, de nem értem, mit keresek itt. Ezt nem tudom megmagyarázni. Nem mintha bárki is kíváncsi lenne arra, ami bennem éppen lezajlik. Kilépek a papucsból, hogy szilárd talajt érezzek a talpam alatt, mert olyan, mintha épp ki akarnák rántani alólam. Mindig azzal magyarázok mindent, hogy sosem álltam két lábbal a földön. Ez már rohadt idegesítő. És unalmas. De igaz. Joggal várnák tőlem az emberek a környezetemben, hogy épelméjűen viselkedjem, ne akarjak megint a rafting-vágytól fűtve olyan folyóba vágyni, amibe már egyszer majdnem belefulladtam. De hát a vérem… a józan ész pedig sikítva menekül el. Tébolyult elméletek, és variációk gyártásában verhetetlen vagyok, lassan kitüntethetnének érte, már nagyon megérdemelném.

Egye fene, rágyújtok, és abszolút nem érdekel, hogyan gomolyog a füst. Nem akarom tudni. Semmit nem akarok tudni. Már nem köt le, nem érdekel. Csak egy érdekel. Megint rászoktam. És megint nem vettem észre. Csak akkor, mikor menthetetlen és magyarázhatatlan lett minden. Az illat megint beférkőzött a bőröm alá. Érzem mindenütt. De most annyi a különbség, hogy önként akarom kiíratni magamból. Nem vállalom önként az önkínzást. Inkább eltűntetek minden nyomot. Elrejtem, és hidd el, jobb lesz mindenkinek. Főleg nekem. És a nyomok hiányában már senkinek nem kell agyalnia rajta, hogy mi történt. Semmi nem történt.

A macikávémat már otthon iszom, eltűnök, és mire felébredsz, már nem fogsz emlékezni rá, hogy én voltam az éjjeli bűnöd.

Légy magadra büszke. Élsz. Túlélsz. Felállsz a padlóról, ledobod magadról a vágyat. Sikerült legyőznöd. Vagyis megint legyőzették veled. Kitalálsz magadnak egy másik ént, akiben eltemeted az egész fájdalmat, szorongást, dühöngést, és vágyakozást. Tudod, hogy amire vágysz, már régen nem elérhető. Annyiszor ott voltál a közelében, hogy elfáradtál vágyni rá. Feladás nincs benned. Csak feledni akarás. És ez már fél siker. Elfáradtál várni és remélni. Már csak a végét várod. Hogy ne jöjjön elő a nap minden egyes órájában a másik éned, ne akarj őrjöngeni csak azért, mert ennyi, és ne vádold magad, hogy megint elhitted. Nem hitették el veled, csak elhitted. Egyszerű az egész, és nem tudom, hol lett elrontva, csak azt tudom, hogy nincs elrontva. Nem lehet elrontani, ami nincs. Vagy ha mégis van? Akkor sem lehet, mert egy halva született dolgot nehéz elrontani.

De talán neked ez is sikerült. Talán neked minden sikerült, amit nem kellett volna megtenned. De akkor nem lennél ma az, aki. Egy gyenge, hitetlen, és ragaszkodó nő, aki hálás azért, ha hagyják szeretni.

Ha pedig vágyni nem engedik, hát majd megtanul nélküle élni. Mert erős, határozott, és a végletekig sziklaszilárdan hisz abban, hogy megéri az egész.