Hajnalban már minden tiszta lesz. Nem lesz semmi, ami zavarna a tisztán látásban. Elszáll az alkoholgőz, és már mindent meg tudok magyarázni magamnak. Papucsba bújok, és kilépek a szobából, tisztul a kép, de nem értem, mit keresek itt. Ezt nem tudom megmagyarázni. Nem mintha bárki is kíváncsi lenne arra, ami bennem éppen lezajlik. Kilépek a papucsból, hogy szilárd talajt érezzek a talpam alatt, mert olyan, mintha épp ki akarnák rántani alólam. Mindig azzal magyarázok mindent, hogy sosem álltam két lábbal a földön. Ez már rohadt idegesítő. És unalmas. De igaz. Joggal várnák tőlem az emberek a környezetemben, hogy épelméjűen viselkedjem, ne akarjak megint a rafting-vágytól fűtve olyan folyóba vágyni, amibe már egyszer majdnem belefulladtam. De hát a vérem… a józan ész pedig sikítva menekül el. Tébolyult elméletek, és variációk gyártásában verhetetlen vagyok, lassan kitüntethetnének érte, már nagyon megérdemelném.
Egye fene, rágyújtok, és abszolút nem érdekel, hogyan gomolyog a füst. Nem akarom tudni. Semmit nem akarok tudni. Már nem köt le, nem érdekel. Csak egy érdekel. Megint rászoktam. És megint nem vettem észre. Csak akkor, mikor menthetetlen és magyarázhatatlan lett minden. Az illat megint beférkőzött a bőröm alá. Érzem mindenütt. De most annyi a különbség, hogy önként akarom kiíratni magamból. Nem vállalom önként az önkínzást. Inkább eltűntetek minden nyomot. Elrejtem, és hidd el, jobb lesz mindenkinek. Főleg nekem. És a nyomok hiányában már senkinek nem kell agyalnia rajta, hogy mi történt. Semmi nem történt.
A macikávémat már otthon iszom, eltűnök, és mire felébredsz, már nem fogsz emlékezni rá, hogy én voltam az éjjeli bűnöd.