Az egésznek nem is így kellett volna történnie. A sokktól nem tudtam reagálni, pedig ki kellett volna dobjalak a buszból. Minimum. Nem az volt a baj, hogy mit tettél. Hanem, hogy hazudtál nekem. Pont te, aki mindent tudtál, végighallgattál, segítettél, és elérted, hogy feltétlenül megbízzam benned. Ilyen ordas szemből hátba sebet még nem kaptam soha. Annyira nem tudtam elhinni, hogy megtetted, hogy nem tudtam lereagálni úgy igazán a dolgot. Pedig ha megtettem volna, talán most úgy lennénk egymással, vagy legalábbis én veled, mint azelőtt. És nem rágna belülről a fájdalom, amit okoztál, plusz a düh, ami azóta gerjesztődik bennem, és teljesen tolerálni tudnálak. De akármennyire is próbálkozom, ez csak részben sikerül, és sajnálom, ha ezzel a viselkedésem néha bunkóba megy át. Ez van. Az önuralom sosem volt az erősségem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én nem bántottalak, mert biztos tettem olyat, ami rosszul eshetett. Viszont olyat soha, ami ennyire fájhatott volna.
Na és az, hogy ezt ember soha szét nem tépheti, az biztos. De azért erőteljesen legyengíteni, na azt neked nagyon sikerült.
Elkerülhetetlen, hogy néha ne szurkáljalak meg… de minden erőmmel azon vagyok, hogy egyben tartsam, mert ez a kapcsolat fontos nekem.
szeptember 7th, 2008, 12:06
és nekem is fontos.:) szeretlek:)