Ülök csendben a polcon egy dobozban. Téged figyellek néhanap. Megszokás, berögződés, ragaszkodás, vonzalom, vagy talán csak szerelem. A szerelmemtől megijedsz, a gyűlöletemtől rossz időben vadulsz meg, és ha őszinte vagyok, te is az vagy. Ez így nem tökéletes, de működne, ha nem akarnám tudni, hogy a felhőknek milyen alakjuk van. De felfelé nézek, beleszédülök, elesek, és ilyenkor veszem észre, hogy nem te vagy az, aki el akar kapni. Nem te akarsz mellettem elaludni minden este, és nem akarod fogni a kezem, ha félek. De nem baj, majd szép lassan megtanulom kezelni a reakcióidat, és megértem, hogy sosem lehetséges az, hogy te akarj minden reggel mellettem ébredni. Egyszerűen nem az vagyok, akire szükséged van. Nincs fegyverem, de ha lenne, most letenném. Leteszem a sorsom elé, és tovább dúdolom az életem, hátha néhány kellemes dallamra visszatérsz. Te vagy az örök visszatérőm, és bár sosem táncoltunk együtt, - gyanús, hogy nem is fogunk már - az életem része vagy. Ha tetszik, ha nem. És bármennyire fáj néha, hogy ismerlek, nem akarom tudni, hogy hol lennék most, ha nem találkoztunk volna sosem.
Hozzászólás |