Elképzelem az arcod, amint ismét belekezdesz egy bejegyzésembe. Nem hiszem, hogy bármi félelem, inkább kíváncsiság van benned, hogy vajon mit találtam ki megint. Érdekel, de különösebben nem kavar fel, és azt sem bánod, ha csak blabla az egész. Elképzelem, ahogy elmosolyodsz, és bárcsak ott lennék, hogy az öledbe üljek, és a nyakadba csókoljak. De megharapnálak, elkezdesz kergetni, leszaladok a lépcsőn, a nappalin át ki a kertbe. Mezítláb vagyok a vizes fűben, tűz a nap, elkapsz, derékon ragadsz, körbepörgetsz, és elterülünk, mert a kapálózásomtól és a nevetésedtől nem tudod tartani az egyensúlyunkat. A közös egyensúlyunkat. Fekszünk, de már csak én nevetek. Felülsz, már csak én fekszem. Felállsz, már én sem nevetek. Elsétálsz. Már én sem nevetek.
szeptember 15th, 2008, 11:19
tudod van olyan időszak, amikor az ember boldogsága elfér egy gyufásdobozban, és gyakran még a gyufákat sem kell kivenni belőlük. furcsa, hogy mindenki szerelmesnek látszik a világban, mégis ha a mélyére mész, mindenki boldogtalan. itt egy kis zene. tetszik a stílus (od). http://www.youtube.com/watch?v=4d4L4hiSHNw szeláví
szeptember 15th, 2008, 21:41
köszönöm:)
nekem pedig tetszik a zene
szeptember 15th, 2008, 22:18
ugyan. írj gyakrabban. jó olvasni. jó látni, hogy van valaki még odakint, aki azért ír blogot, mert tényleg szüksége van rá, hogy kiírja magából. nem csak, “ma lementem egy csokiért és nem volt sportszelet így epresmilkát vettem” típusú bejegyzések. kár, hogy most vettelek észre, pedig már egy hónapja írsz.
szeptember 16th, 2008, 18:47
igazából április óta teszem fel ide, de gyakrabban csak akkor tudok, ha ihlet is van:)
az utólsó írásodat olvastam, még nem volt több időm, de határozottan tudom visszacímezni a dicsértet