Ez már nem fájdalom. Ez a lelki aberrációm kivetülése, és valamilyen szinten büntetés. Bár nem biztos, hogy aberráció. Lehet, hogy ez csak a valódi lelkem. Így viszont joggal merül fel a kérdés, hogy a világ van elcseszve rendesen, vagy esetleg én? Jogos kérdés, és nem vagyok vele egyedül. Azt viszont tudom, hogy a kétségeimben nincs mellettem senki. Én kételkedem, mert szeretnék szeretni. Ha hagynák. De nem hagyják, mert azt hiszik, hogy küzdelem nélkül történik meg a csoda. Pedig csodák nincsenek. Ne várd, mert nincsenek.
Én viszont várok, mert nem tehetek mást. Nem tudok mást tenni. Várom, hogy a józan eszem visszakússzon a küszöb alatt. Nem tudom, most hol lehet, de hiányzik. Hátha hoz magával valami jó ötletet.
Ami a büntetésemet illeti, nem éppen hősként viselem. A hősök megpróbálnak harcolni, és attól lesznek azok, amik, mert a végsőkig küzdenek. Én már nem tudok, elfáradtam, feladtam. Lehet, hogy elbuktam, de nem próbáltam meg újra talpra állni. Nem lehetek hős. Csak egy egyszerű, elcseszett, depresszív, mániákus, függő nő. És most nincs high five…