rólam, rólad, rólatok, neked, nektek

Az egésznek nem is így kellett volna történnie. A sokktól nem tudtam reagálni, pedig ki kellett volna dobjalak a buszból. Minimum. Nem az volt a baj, hogy mit tettél. Hanem, hogy hazudtál nekem. Pont te, aki mindent tudtál, végighallgattál, segítettél, és elérted, hogy feltétlenül megbízzam benned. Ilyen ordas szemből hátba sebet még nem kaptam soha. Annyira nem tudtam elhinni, hogy megtetted, hogy nem tudtam lereagálni úgy igazán a dolgot. Pedig ha megtettem volna, talán most úgy lennénk egymással, vagy legalábbis én veled, mint azelőtt. És nem rágna belülről a fájdalom, amit okoztál, plusz a düh, ami azóta gerjesztődik bennem, és teljesen tolerálni tudnálak. De akármennyire is próbálkozom, ez csak részben sikerül, és sajnálom, ha ezzel a viselkedésem néha bunkóba megy át. Ez van. Az önuralom sosem volt az erősségem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy én nem bántottalak, mert biztos tettem olyat, ami rosszul eshetett. Viszont olyat soha, ami ennyire fájhatott volna.

Na és az, hogy ezt ember soha szét nem tépheti, az biztos. De azért erőteljesen legyengíteni, na azt neked nagyon sikerült.

Elkerülhetetlen, hogy néha ne szurkáljalak meg… de minden erőmmel azon vagyok, hogy egyben tartsam, mert ez a kapcsolat fontos nekem.

Senki sem mondta, hogy könnyű lesz. Füvet nyírok egy olyan kertben, ami nem is az enyém. Átmászok a kerítésen, és elindulok balra. Mert látom, hogy jobbra nincs út. Nincs hová lépni. Nem választás; kényszer.

Üvegvirágok vannak az út közepén elhajítva. Mindegyik kincs, és még nem törtek össze. Rendületlenül hisznek, és kiállnak mindent, mert jön majd egy szexi botanikus, aki csodásnak tartja őket, meglátja bennük a szépséget, és újraülteti őket egy szeretettel átitatott földben, ahol új gyökeret eresztve pompázhatnak. Nincsenek jelek, minden csak úgy megtörténik. Mert meg kell történnie. És egetrengető virágzással bizonyítják, hogy méltóak a szerelemre. Hervadni nem tudnak, mert üvegből vannak. Csak összetörni. Azt viszont elég könnyen.

Ne játssz az üvegvirágokkal. Mert ha összetöröd, meg fogod vágni magad. És a virágokat nem érdekli, hogy mit akarsz. Ők a gesztusaidból élnek. Mindegy, mit mondasz, és mindegy, mit akarsz. Az a lényeg, ahogyan rájuk nézel, ahogyan hozzájuk érsz.

Ne játssz az üvegvirágokkal.

Hajnalban már minden tiszta lesz. Nem lesz semmi, ami zavarna a tisztán látásban. Elszáll az alkoholgőz, és már mindent meg tudok magyarázni magamnak. Papucsba bújok, és kilépek a szobából, tisztul a kép, de nem értem, mit keresek itt. Ezt nem tudom megmagyarázni. Nem mintha bárki is kíváncsi lenne arra, ami bennem éppen lezajlik. Kilépek a papucsból, hogy szilárd talajt érezzek a talpam alatt, mert olyan, mintha épp ki akarnák rántani alólam. Mindig azzal magyarázok mindent, hogy sosem álltam két lábbal a földön. Ez már rohadt idegesítő. És unalmas. De igaz. Joggal várnák tőlem az emberek a környezetemben, hogy épelméjűen viselkedjem, ne akarjak megint a rafting-vágytól fűtve olyan folyóba vágyni, amibe már egyszer majdnem belefulladtam. De hát a vérem… a józan ész pedig sikítva menekül el. Tébolyult elméletek, és variációk gyártásában verhetetlen vagyok, lassan kitüntethetnének érte, már nagyon megérdemelném.

Egye fene, rágyújtok, és abszolút nem érdekel, hogyan gomolyog a füst. Nem akarom tudni. Semmit nem akarok tudni. Már nem köt le, nem érdekel. Csak egy érdekel. Megint rászoktam. És megint nem vettem észre. Csak akkor, mikor menthetetlen és magyarázhatatlan lett minden. Az illat megint beférkőzött a bőröm alá. Érzem mindenütt. De most annyi a különbség, hogy önként akarom kiíratni magamból. Nem vállalom önként az önkínzást. Inkább eltűntetek minden nyomot. Elrejtem, és hidd el, jobb lesz mindenkinek. Főleg nekem. És a nyomok hiányában már senkinek nem kell agyalnia rajta, hogy mi történt. Semmi nem történt.

A macikávémat már otthon iszom, eltűnök, és mire felébredsz, már nem fogsz emlékezni rá, hogy én voltam az éjjeli bűnöd.

Légy magadra büszke. Élsz. Túlélsz. Felállsz a padlóról, ledobod magadról a vágyat. Sikerült legyőznöd. Vagyis megint legyőzették veled. Kitalálsz magadnak egy másik ént, akiben eltemeted az egész fájdalmat, szorongást, dühöngést, és vágyakozást. Tudod, hogy amire vágysz, már régen nem elérhető. Annyiszor ott voltál a közelében, hogy elfáradtál vágyni rá. Feladás nincs benned. Csak feledni akarás. És ez már fél siker. Elfáradtál várni és remélni. Már csak a végét várod. Hogy ne jöjjön elő a nap minden egyes órájában a másik éned, ne akarj őrjöngeni csak azért, mert ennyi, és ne vádold magad, hogy megint elhitted. Nem hitették el veled, csak elhitted. Egyszerű az egész, és nem tudom, hol lett elrontva, csak azt tudom, hogy nincs elrontva. Nem lehet elrontani, ami nincs. Vagy ha mégis van? Akkor sem lehet, mert egy halva született dolgot nehéz elrontani.

De talán neked ez is sikerült. Talán neked minden sikerült, amit nem kellett volna megtenned. De akkor nem lennél ma az, aki. Egy gyenge, hitetlen, és ragaszkodó nő, aki hálás azért, ha hagyják szeretni.

Ha pedig vágyni nem engedik, hát majd megtanul nélküle élni. Mert erős, határozott, és a végletekig sziklaszilárdan hisz abban, hogy megéri az egész.

Újabban a szavaim súlyával küzdök. Nekem segítenek a leírtak, és hiába fikcióként definiálom - mert ha nagyon hunyorítva nézem, ráfoghatom, hogy meg sem történt – van, aki túllép a fikció határain, és önálló életre kel, saját, határozott véleménnyel. Vagy esetleg soha nem volt határokon belül, csak én képzeltem mögé, hogy elmondhassam: a sajátom. De valaki másé lett, és már a világom is ki van sajátítva, ahová többé nem ér belépnem. Ha érne, sem biztos, hogy elfogadnák a jegyemet. Ami jelen esetben a múltam; pedig abban minden benne van, aki ismer, az tudja, mi volt, mi van, és mit akarok. Visszavonom. Honnan tudná bárki is, hogy mit akarok, ha még én sem tudom??? De ami a múltamban van…szerintem már minden világos annak, aki kíváncsi volt rá. És aki nem… nos, már az is tud mindent. Ez számomra hatalmas könnyebbség, és önző gondolat, de nem érdekel, hogy ezzel másra mekkora terhet rakok. Ha le akarja tenni a súlyt, nincs más dolga mint beszélni. Velem.

Hát legyen. Gondoljon, és lásson bele mindenki, amit csak akar. Végül is, ha elhisznek mindent, amit leírok, az egyetlen dolgot jelent: író lettem. Mert tudok úgy írni, hogy bármi az, hihető. Illetve van egy másik lehetőség is. Igazat írtam. Vagyis azt, amit én igaznak hittem/hiszek.

És itt a hinni szón van a hangsúly. Mert ha csak én hiszem, vagyis én találtam ki, akkor az mégis csak fikció… nem?

Már megint fáj. És félek. Félek ettől a fájdalomtól, mert túl ismerős. Két helyen érzem: a bal kezem gyűrűs ujján, és a bal mellemtől a jobb oldali csípőmig futó ferde vonalban. A vonal csak fáj, egyszerűen és belül; az ujjamban viszont görcsös fájdalom van. Fogalmam sincs, ez mit jelent. A hideg kövön fekszem hanyatt, és bámulom a plafont. Nincs rajta repedés. Vajon az a ferde fájdalomvonal az én repedésem? Mitől fáj, mitől repedtem meg?

Körbenézek magam körül. Egy üres üvegpohár, amiben már csak 3 jégkocka figyel, folyamatosan olvadva; egy könyv, aminek a felénél tartok, és fogalmam sincs, hogy miről szól; egy hamukupac elnyomott csikkekkel; valószínűleg túl lusta voltam keresni egy hamutálat; és egy füzet tollal. Nem tudom, mióta fekhetek itt, csak azt tudom, hogy nem akarok elmozdulni. Hálás csend van, vörös minden, és nem hallom már a gondolataimat. A falakon írás, tök simán el tudom olvasni: az ezelőtti gondolataim. Szerintem mind ott van, mert egy sincs már a fejemben. Kiürült, kiírtam.

A fejem nem fáj. De a cipőmet elhagytam. Ott maradt a kapuban. Ezért vannak a gondolataim a falon. Hogy olvassa el, aki akarja, de én ne pörgessem végig a fejemben újra és újra és újra…

Lefeküdt mellém valaki. Már csukva volt a szemem, nem láttam, csak éreztem. Visszahozta a cipőmet. Rám adta. Ráismertem. Ő az, aki mindig mellém fekszik, és mindig mellettem áll, bárhová megyek, és bármit teszek.  Aki tudja, hogy nem lehetek Hamupipőke, és visszaadja rám a cipőt, amivel kicsit közelebb kerülök a realitás talajához. Aki a legközelebb áll hozzám a világon; akiért tűzbe tenném a kezem, és tudom, ugyanezt kapom tőle.

Mert egy helyről jöttünk mi ketten… a hosszú lábú asszony, és a tetovált lány.

Karokat éreztem átfonódni a testemen. Ismerős volt, vágytam rá. És a vágytól eljutottam a kishalálig. Nem adhattam meg magam. Könnyes félelem ömlött szét bennem, és úgy is maradt. Félek magamtól, a döntésemtől, a következményétől; de legjobban a vágytól. Mert képes tönkretenni mindent; egyetlen apró pillanat, egy szembehunyás, és …

Mielőtt feleszmélnék, már padlón is vagyok. Nem kell már aggódnom amiatt, hogy félek-e a vágytól, vagy sem, mert legyőzött. Felettem van. Csak egy mozdulat. Ami igazi. Amit muszáj. És végem van… de meddig? Meddig lesz végem tőle? Mikor jön el az a pont, ahol ő vet véget megint a végemnek és nem marad már más, mint újra belehalni a régi hibába? Mennyit ér ez meg nekem?

Sajnos mindent, és már lassan az sem érdekel, hogy meddig tart. Megbolondulok tőle, pedig már immúnisnak kellene lennem. Csak azt az illatot. Azt akarom érezni. Magamon is.

Én úgy szeretném elmondani. Csak kérdezd meg! Nem akarok rád zúdítani mindent, ha nem is vagy rá kíváncsi. Meg akartam kérdezni, hogy akarsz-e róla beszélni, de olyan hülyén jött volna ki. Nem mertem kimondani a kérdést, pedig kettő is eszembe jutott. Nem tudom, hogy ez a nyíltság mennyire zavar; nem akarlak zavarba hozni. Már amennyire ez nálad lehetséges, nem tudom. Lehet, hogy én lennék zavarban a közöny(pedig nem is vagy az) miatt, és én érezném magam rosszul, hogy ekkora ügyet csinálok belőle. Hát bocs. (Nem érdekel, hogy háttal nem kezdünk mondatot.) De ez nekem nagy ügy. Megint az lett. Mindig is az volt. Csak egy darabig volt hová rejteni. Eltűnt a rejtekhely, mintha soha nem is lett volna, és úgy állok itt ezzel az egésszel, mintha egy nap sem telt volna el. Mégis valahogy más most az egész. Nem látok objektíven, nem is akarok. Szeretem, mikor egész nap bevillanásokkal van tele a fejem. Agyalok és írok. Gyomorgörccsel egybekötve. Hozzáteszem, majd másfél éve nem találkoztam ezzel.

Úgy elmondanám. Mit miért, és miért nem. Van, amit megmagyaráznék, van, amiért bocsánatot kérnék, és van, amit sosem mondanék el, ha nem kérdezel rá. És vannak mozdulatok, pillanatok, amiket soha semmiért nem adnék oda.

Kérdezd meg. Elmondom.

Mégegyszer bocs. Ha túl őszinte.

Ültem a padon a lábfejeimet bámulva, és azon gondolkodtam, hogy lelépek. Hagyok egy cetlit, ami mindent (legalábbis engem) megmagyaráz. Kocsik jöttek-mentek előttem az utcán, és próbáltam kitalálni, mit kellene tennem. Oldalra néztem, és ott ültél mellettem. Szó nélkül tudtam, hogy meg akarsz mozdulni. De nem tetted. Patthelyzet volt. Felálltam, és elsétáltam. Éreztem, hogy nézel utánam, és tudtam, hogy nem akarsz megállítani. Azért nem, mert tudtad, hogy úgyis visszaülök melléd. De honnan a fenéből tudod?? Miért vagy ilyen biztos magadban? És én miért nem vagyok biztos magamban?

A pad hirtelen csónak lett, és nem volt már a közelben part; semmi, ami a biztonságnak akár csak a látszatát is keltené. Nincs már semmi kapaszkodóm. Rajtad kívül. De pont te vagy az, aki elől menekülnöm kellene, akibe nem szabad újra belekapaszkodnom. Mégis érzem, hogy a körmöm újra felhasítja a bőröd, a húsodig hatol, a véred kiserken, a fogaim pedig a válladba mélyednek. Megint te vagy a világom. A csónak egyensúlyba kerül, vihar a közelben sincs, és csak úgy jó. Aztán eszembe jut, hogy te képes vagy rá. Képes vagy fél kézzel kiborítani egy pillanat alatt a csónakot. És onnan már nem lesz kiút. Mert már a mentőcsónakban ülünk. Ha kidobsz belőle, meg fogok fulladni.

Nagy hullám jön, és az arcomba csap a víz. Megint a padon ülök, te még mindig mellettem. Lóbálom a lábam; túl kicsi vagyok, nem ér le. Sosem álltam két lábbal a földön.

Full véletlen volt az egész. Vagy csak nem tudatos. Vagy csak nem vettem észre. Olyan voltam, mint egy szál cigi. Egész voltam. Soha nem voltam még meggyújtva, és te voltál az első, aki belémszívott. Égtem, égtem, szívtál, szívtál. Én pedig csak reménykedtem, hogy soha nem fogsz leszokni. Aztán egyszer csak elejtettél. A földön voltam, még parázslottam, hittem, hogy csak véletlen volt. Mert nem tapostál el, és én naivan azt hittem, fel fogsz venni, és szívsz még belőlem, mert te is függő vagy. De lassan a parazsam is kialudt, és minden reménykedésem megszűnt abban, hogy valaha is teljesen eggyé válunk. Én azt hittem szabad vagyok, de én is függtem; evidens módon tőled; te is függő voltál, csak bennem nem volt meg az, amitől függhettél volna. Végül eltapostál, és rájöttem: soha nem is dohányoztál.