rólam, rólad, rólatok, neked, nektek

Értelmetlen kérdés volt, hiszen nem szeretsz. Olyan egyszerűnek és tisztának tűnt minden. De most tele vagyok kérdésekkel, és nem tehetem fel őket. Nincs hitelük. A semmire vonatkoznak, és a vágyaimra alapoznak. Az enyéimre. A te vágyaidra csak fájdalmat építhetek, mert nem tudsz csiszolódni. Nem akarsz. De akkor miért várnád a végtelen időt? Azt hiszed, ott nem kell, hogy akarj engem? Egy dobozban tartasz. Mit akarsz még???

Ha te nem kérsz, én nem adhatok.

Ez már nem fájdalom. Ez a lelki aberrációm kivetülése, és valamilyen szinten büntetés. Bár nem biztos, hogy aberráció. Lehet, hogy ez csak a valódi lelkem. Így viszont joggal merül fel a kérdés, hogy a világ van elcseszve rendesen, vagy esetleg én? Jogos kérdés, és nem vagyok vele egyedül. Azt viszont tudom, hogy a kétségeimben nincs mellettem senki. Én kételkedem, mert szeretnék szeretni. Ha hagynák. De nem hagyják, mert azt hiszik, hogy küzdelem nélkül történik meg a csoda. Pedig csodák nincsenek. Ne várd, mert nincsenek.

Én viszont várok, mert nem tehetek mást. Nem tudok mást tenni. Várom, hogy a józan eszem visszakússzon a küszöb alatt. Nem tudom, most hol lehet, de hiányzik. Hátha hoz magával valami jó ötletet.

Ami a büntetésemet illeti, nem éppen hősként viselem. A hősök megpróbálnak harcolni, és attól lesznek azok, amik, mert a végsőkig küzdenek. Én már nem tudok, elfáradtam, feladtam. Lehet, hogy elbuktam, de nem próbáltam meg újra talpra állni. Nem lehetek hős. Csak egy egyszerű, elcseszett, depresszív, mániákus, függő nő. És most nincs high five…

Azt hiszem, itt az idő megállni és gondolkodni. Mérlegelnem kellene, ahhoz viszont egyedül kell lennem. Nincs min gondolkodni, mert vagy van értelme, vagy nincs. Dönteni viszont muszáj. Gyorsan, mert megint fájok, a könnyeim pedig eszeveszettül kapaszkodnak felfelé. Ez már rég nem játék. Tiszta vágy, de ki tudja, mi éri meg? Ki dönti el, mi a túl nagy áldozat? Ki írta meg ezt, és miért gyűlöl engem ennyire? Miért akarja minden áron megszakasztani a lelkem? Jó vicc biztos, csak még nem értem a csattanóhoz. Írok, írok, fájok, fájok, aki megírta pedig csak élvezi a hatalmát.

Nem terjeng olaj, vagy benzin szag. Nincsenek eldobott gyufaszálak, vagy eldőlt gyertya. Nincsenek nyomok. Csak izzás. Sűrű, sötét, megfoghatatlan, leírhatatlan. Körbefon, menekülnék, de elveszett a kijárat, a tűz falhoz nyom. A pulzusom az egekben, fejemet felemelem, tekintetem a fenyő plafonon. Minden égni fog. Ütnék, ha tudnék, már levegőért kapkodok, forróság. Nem tudok beletörődni, próbálok menekülni, ha mozdulok csak rosszabb. Nem bírom tovább, megadom magam. Behunyom a szemem. A lángok nyertek. Belém ivódnak. Kellemes érzés, szinte a legjobb. A szoba rám omlik. Csak úgy vagyok, már nem gondolkodom. Minden mindegy. Vége. Végem. Felzokognak a falak.

Mostanában elkezdtem kapargatni a dobozom falát. Hátha szűrődik be valami, amit nem én találtam ki. Nem vagyok biztos benne, hogy készen állok szétrúgni a doboz oldalát. De hajt a kíváncsiság: milyen lehet úgy a kilátás ( mert tudod, a polcodon ülök), ha nem függök a szenvedélytől? A kis papírforgácsokat kidobálom, hogy a külvilág észrevegye, létezik itt bent valaki. Viszont nem kiabálok, nehogy azt higgyék, meg kell menteni. Jó nekem itt. Ha nem lenne jó, már kijutottam volna innen. Élvezem a rabságot. Nem hiszem, hogy segít neked, de tarts nyugodtan a dobozban. A függőségtől ne ijedj meg. Természetes. Tarts nyugodtan a dobozban. Jó nekem itt.

Belépek az ajtón. Megszólalnak a kis csengettyűk. Megcsapja orrom az ismerős illat. Bálint örül nekem, kipipál a naptárban. Kéri, várjak egy kicsit. Kimegy, rágyújt. Pár perc. Az asztalon lévő fényképeket nézegetem. A berlini expo képei. Visszajön, kezdhetjük. Levetkőzöm derékig. Felhasalok a székbe. Megkérdezi, milyen zenéhez lenne kedvem. Rómeó vérziket választok. Ismerős dallamok, imádom ezt az intrót. Bálint lefújja a hátamat fertőtlenítővel, pár másodperc múlva letörli. Egy papírt helyez a hátamra, rányomja. Leveszi, megkérdezi, mehet-e. Persze, válaszolom. Felhangzik az ismerős zúgás, megérzem a tűszúrást a tarkóm alatt. Lassan elzsibbadok, ahogy a tű ki-be ugrál festéket nyomva a bőrömbe. Beszélgetünk. Kérdezgetem a németországi útról, egész hosszú élménybeszámolót tart. Az 1 hónapos kislányáról is mesél büszkén. Közben lerendez pár telefont. Lejár a cd. Kimegyünk cigizni. Iszom egy kis vizet, bekapok egy szőlőcukrot, visszafekszem. Még pár dal lemegy, mire Bálint szól: Mára ennyi. Nagyot sóhajtok. Lekeni a hátam krémmel, ráteszi a fóliát. Úriember módjára elfordul, amíg felöltözöm. Fizetek, új időpontot egyeztetünk. Veszem a táskám, és hazamegyek. A buszon már feszül a hátam.

A melltartó rendkívül fontos, és nélkülözhetetlen használati cikk. Célja, hogy a női melleknek formát adjon. Illetve idősebb nőknél konkrétan a tartás a lényeg. Van, akinek tényleg nincs rá szüksége. Pusztán a szépsége miatt hordja, esetleg gyűjtő; és van, aki nem hordja, pedig nagyon ráférne…

Három fő részből áll: a kosarak, a pántok, és a háton keresztben végigfutó kapcsos rész. A kosarak kialakítása különböző lehet; létezik fix kosaras – ez esetben hol vékonyabb, hol vastagabb szivaccsal van kibélelve - , illetve van a hagyományos fajta, amelynek kosara maga az anyag. Mindkét típusnál a mell alatti vonalon található a merevítő; vékony, hajlított fém, ezáltal kap formát a melltartó. Normál méretezése A betűtől E-ig tart, de természetesen ennél jóval nagyobbak is léteznek. Mivel a méret egy betűből és egy számból áll, kitérnék a számozás jelentőségére is. 75-nél kezdődik, és ötösével növekszik. A mell alatti körfogatot jelenti, tehát a háton keresztbefutó kapcsos rész hosszúságát. A pántoknál két variáció létezik: cserélhető vagy fix pántos. A cserélhetőn belül létezik egy úgynevezett szilikon pánt; átlátszó, így nem üt el a ruha színétől, és nem igazán látszik, ha ez a cél.

Készíthetik pamutból, műszálból, csipkéből. Sőt performanszokhoz akár ételből is. Itt persze elveszíti eredeti funkcióját, viszont jól mutat. Mindenféle színben létezik, megtalálható pánt nélkül is, egyes modellek elöl kapcsosak, vagy szilikonos a hátsó rész. Sőt, ma már létezik öntapadós melltartó, az exkluzív, mindenhol kivágott ruhákhoz: két tenyér méretű, csepp alakú „matrica” – tart, de sehol sem látszik ki.

Elképzelem az arcod, amint ismét belekezdesz egy bejegyzésembe. Nem hiszem, hogy bármi félelem, inkább kíváncsiság van benned, hogy vajon mit találtam ki megint. Érdekel, de különösebben nem kavar fel, és azt sem bánod, ha csak blabla az egész. Elképzelem, ahogy elmosolyodsz, és bárcsak ott lennék, hogy az öledbe üljek, és a nyakadba csókoljak. De megharapnálak, elkezdesz kergetni, leszaladok a lépcsőn, a nappalin át ki a kertbe. Mezítláb vagyok a vizes fűben, tűz a nap, elkapsz, derékon ragadsz, körbepörgetsz, és elterülünk, mert a kapálózásomtól és a nevetésedtől nem tudod tartani az egyensúlyunkat. A közös egyensúlyunkat. Fekszünk, de már csak én nevetek. Felülsz, már csak én fekszem. Felállsz, már én sem nevetek. Elsétálsz. Már én sem nevetek.

Ez nagyon hosszú lesz… érzem, hogy előbb-utóbb muszáj lesz lehunynom a szememet. Emberfeletti erőfeszítéssel sem tudom majd nyitva tartani. Túl kicsi a terem, és zsúfolva van. Biztosan feltűnő lenne, ha durmolnék egyet. Allergiaszezon van, néha eldugul az orrom, tehát előfordulhat, hogy még horkolnék is. Mekkora fles lenne, belehorkolnék a szemináriumba!

Az előttem ülő szőke nő hosszú haja rálóg a padomra. Vagyis nem az én padom, csak most én ülök itt.

Nekem is volt ilyen hosszú hajam, és ilyen szőke volt. Szőke az eredetim, de nem szeretem. Plusz, imádom festeni, ez a dilim. Meg a fülbevalók. És a táskák! Imádom a táskákat, de a cipők szintén közel állnak a szívemhez. Amikor még ilyen hosszú és szőke hajam volt, nem tudtam, hogy most így odaleszek a táskákért, vagy az olcsó bizsukért. Kicsi voltam. Nem tudtam, milyen igazán vágyni, gyűlölni, várni. Várni, hogy mikor lesz már vége ennek a régi magyaros csodának.

Még csak 14 perce beszél. Ez nagyon hosszú lesz. A horkolás nem biztos, de az alvás igen.

Ülök csendben a polcon egy dobozban. Téged figyellek néhanap. Megszokás, berögződés, ragaszkodás, vonzalom, vagy talán csak szerelem. A szerelmemtől megijedsz, a gyűlöletemtől rossz időben vadulsz meg, és ha őszinte vagyok, te is az vagy. Ez így nem tökéletes, de működne, ha nem akarnám tudni, hogy a felhőknek milyen alakjuk van. De felfelé nézek, beleszédülök, elesek, és ilyenkor veszem észre, hogy nem te vagy az, aki el akar kapni. Nem te akarsz mellettem elaludni minden este, és nem akarod fogni a kezem, ha félek. De nem baj, majd szép lassan megtanulom kezelni a reakcióidat, és megértem, hogy sosem lehetséges az, hogy te akarj minden reggel mellettem ébredni. Egyszerűen nem az vagyok, akire szükséged van. Nincs fegyverem, de ha lenne, most letenném. Leteszem a sorsom elé, és tovább dúdolom az életem, hátha néhány kellemes dallamra visszatérsz. Te vagy az örök visszatérőm, és bár sosem táncoltunk együtt, - gyanús, hogy nem is fogunk már - az életem része vagy. Ha tetszik, ha nem. És bármennyire fáj néha, hogy ismerlek, nem akarom tudni, hogy hol lennék most, ha nem találkoztunk volna sosem.