Törökülésben ültem a hangavörös szoba közepén, és vártam. Vártam, hogy észhez térjek, vagy csak tudjam végre, mit is akarok. De hiába bámultam mereven a piros konnektort, és a fekete villanykapcsolót, nem jutottam közelebb egy épelméjű gondolathoz sem. Minden zavaros volt, és kinyílt a szekrényajtó. Azt láttam, hogy egy fiatal lány kucorog benne. Vörös, tépett, aránylag rövid haja volt, zöldeskék szeme. A kedvenc kockás nadrágomban ült, fekete trikóban. Füst csak úgy kiesett az ajtón; az egyik kezében égő cigi, a másikban doboz és gyújtó. Gondterhelt volt, vagy inkább kétségbeesett, de abszolút nem ijesztő. Elfért a szekrényben, nem kellett kényelmetlenül szorongania, mégis láttam, hogy szorong, a lábaira fektetett telefont bámulta. Ismerős jelenet volt, és amint ez eljutott a tudatomig, rám zúdultak az emlékek. Élmény és fájdalom vegyesen. Láttam, h hívástól hívásig, sms-től sms-ig él, és retteg attól, hogy a kijelzőn nem jelenik meg a várt név. Annyira dejavu kerített hatalmába, hogy nem tudtam levenni a szemem róla. Egyszercsak rám nézett, és kiszakadt belőle egy hatalmas sóhaj. Megértettem, kimentem a konyhába, behoztam egy bontott üveg bort, töltöttem, és odanyújtottam a poharat. Egy biccentéssel megköszönte, és beleivott. Ismerős volt minden mozdulata, és egyre tisztábban láttam az arcát. Ismerős volt. Felnézett és akkor rájöttem. Én vagyok. A szekrénynek is én-alakja van. Rab vagyok saját magamban, de nekem kell megszabadítanom magam, a saját korlátaimat kell áttörnöm. Kimegyek a garázsba, és egy baltával térek vissza. Abszolút nyugalommal végzem ki a szekrényt, de a lány nem mozdul, ugyanolyan keservesen ül tovább. Elveszem a telefont, és gondolkodás nélkül apró darabokra zúzom. A lány felsikolt, majd megölel, és érzem, hogy egybeolvadnak a gondolataink. Felnézek, és látom, hogy egyedül állok a szoba közepén. Sikerült. A lány kiszabadult. De akkor most ki vagyok én?
|
Az ember hajlamos mindent hibának nevezni, ami nem úgy sül el, ahogy ő azt elgondolta. De vajon nem az a hiba, hogy minden rossz tettünket hibaként könyveljük el? Talán azért, mert elhisszük, hogy az ember a sajátjából, az okos ember pedig más hibájából tanul? És ha ez így van, hogy valóban tanulnunk kellene ezekből az estekből, nem kellene, hogy valaki rávilágítson: mi is volt a végzetes döntés? Miért nincs szabálykönyv, mint a kreszhez, hol van az élés kézikönyve? Tuti bestseller lenne. Azon rágódunk fél életünkön át, vajon hol ronthattuk el a legutóbbi helyzetet, hogyan sikerült újabb „hibát” halmozni a többi tetjére. De vajon tényleg rontás volt, vagy egyszerűen így kellett történnie? A mai emberek miért nem hisznek az így kellett-történnie-nincsenek-véletlenek című mesében? A gyerekek elhiszik a meséket, és a heppiendet is, jön a királyfi fehér lovon, megment minket a magánytól, és a hányattatott élettől. Mikor kezdünk el nem hinni a mesékben, és miért örülünk már annak is, ha a herceg gyalog jön, és már az sem baj annyira, ha nem is igazi herceg? Én mégis elhiszem a heppiendet, tudom, hogy van valaki, aki majd jön értem, és őszintén, kinek fontos tényleg, hogy herceg legyen? Részemről a szőke haj sem létfontosságú. A lovaktól különben is félek. A cél nem a boldogság? Mindegy, hogy kivel. Az egyszerű halandó ember annál jobb, minél racionálisabban látja a helyzetet – legalábbis ez a sztereotípia hatalmasodott el mostanában. De a mesék nem csak hercegnőkről, királyfikról és jóságos tündérekről szólnak. Miért nem lehet hinni abban, hogy a mesék igaz történetekről szólnak? Felmerül az a gondolat: nem lehet, hogy a halandóság büntetés, amiért nem hiszünk a tündérmesékben? Ha netán így lenne, akkor ezt is az emberiség hibájának róhatjuk fel, akár csak az almás sztorit; mert az sem az nő eredendő bűne volt: ő kívánta meg az almát, na de ki nem ellenállt a kérésnek? Bizony a ítélet nem más, mint kollektív bűnösség, de ne nevezzük ezt el hibának. Én nem felétlenül nevezném hibáknak a botlásaimat, pláne nem szarvas hibá(k)nak; mert ha úgy vesszük, minden épít minket. És most őszintén. Hol a fenében lennénk a hibáink nélkül? Nem tudtam elaludni. Azon járt az agyam, vajon miért nem sikerül. Álmos voltam, fáradt, és mindennél jobban vágytam az álomra. Mezítláb kimentem a konyhába, ittam egy pohár vizet, és megnéztem, a lakótársam nem hagyott-e véletlenül az asztalon néhány szál cigit. Olyan jól esett volna, pedig nagyon ritkán gyújtok rá. Nem volt szerencsém, csak egy üres dobozt találtam. Visszabújtam az ágyba, a fal felé fordultam, és erőltetve lehunytam a szemem. Doboló hangok hallatszottak a fenti lakásból, mint minden este; kedvem lenne néha felmenni, és jól pofán csapni, aki nem bír magával, 9 hónapja hallgatom minden áldott este, és már rohadt idegesítő. Abbamaradt, és megint befelé tudtam koncentrálni. Végiggondoltam a napomat, nem találtam benne semmi idegesítőt, vagy furcsát, vagy olyat, amin agyalnom kellene. Aztán hirtelen bevillant. Egész nap ő járt a fejemben, és a gondolatelterelés annyira jól sikerült, hogy az agyam már pihenni sem volt képes; mert abban a pillanatban, hogy megszűnt dolgozni, bevillant az, akinek nem lett volna szabad. Feladtam, úgy döntöttem, hogy kiírom magamból; az asztalhoz ültem, és bekapcsoltam Jeromost(laptopom). Megnyitottam egy új lapot a wordben, és elkezdtem írni. Most itt tartok… Mindig az ordas vadállatokra buktam. Úgy gondoltam, ők azok, akik mellett igenis a legjobban érezném magam, akik mellett olyan az élet, amilyenre vágyom. Volt is pár ilyen, és rá kellett jönnöm, hogy nem. Én nem ezt akartam, nem így képzeltem. Jaj, már megint csak egy s*ggfej, és undorodom, ne érjen hozzám. Aztán jött az utolsó vadállat, akiről azt gondoltam, igen, tényleg ő kell. Én nem kellettem, fájt, sírtam, sokat, sokáig. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem jut eszembe mi lett volna, ha… de nincs ha, és nem tudom, hol rontottam el; talán ott, hogy beleszerettem, és nem mondtam el neki akkor, amikor ez lett volna a magyarázat, amikor azzal mentegetőzött, azt hitte, én nem gondolom komolyan. Hazudtam neki, hogy ne érezzem magam kiszolgáltatva. Ma már tudom, hogy így is, úgy is ki voltam szolgáltatva, akarva-akaratlanul kiadtam magam. Most elmondanék neki már mindent, de nem érdekelné, mint ahogy akkor sem érdekelte. Élt a saját ki világában, ahová nem állt szándékában beengedni. Néha-néha kinyitotta az ajtót, hogy bekukkanthassak, de amikor már a küszöbön álltam, rám vágta az ajtót. Nem tudtam, mit érezzek, nem tudtam, miért engedem neki, hogy úgy bánjon velem, ahogy csak akar. Ezzel nem azt mondom, hogy rosszul bánt velem; csak nem úgy, ahogy szerettem volna. Nem mertem megkérdezni, hogy most akkor mi is van, keres bennem valamit, vagy nem is töri magát miatta, csak jó neki így, ahogy van. Féltem, hogy annyit sem kapnék belőle, mint eddig; mert bár mást reméltem, tudtam, hogy ő közel sem úgy tekint erre a „kapcsolatra”, mint én. Mindent tudtam, azt hiszem. De jobb volt hazudni magamnak is. Aztán egyszer csak mondani akart valamit. Azt hiszem bánthatta a dolog, mert többször is neki fogott, de nem tudta befejezni. Végül harmadszorra sikerült neki. Pontot tett a mondata végére, és nem lett volna értelme bármit is mondanom. Nagyon fájt, de azt hiszem én tehettem róla. De csak egy hibám volt. Nőből vagyok. Nem gondoltál bele, hogy ez rosszul is elsülhet; hogy valaki szenvedni fog. Úgy érezted, ez jár neked. Vagy ha nem is jár, de nem tiltakoztál ellene. És látod, most attól szenvedsz, hogy nem akarod őt bántani. Pedig már bántottad, csak ő még nem tudja. Rinyálsz itt nekem, hogy jaj, most mi lesz. Nem lesz semmi különös, vagy csendben maradsz, és vállalod a bűntudatot, amíg csak vele vagy, és talán még tovább is, vagy kitálalsz, végignézed, ahogy összetörik a szemed láttára. Megjegyzem, a bűntudat itt is társad marad. Viszont a második esetben ki is dob téged a francba. És tudod mit? Jól teszi. Nekem aztán jónak mondod, hogy mennyire nehéz a hűség. Figyi, én is tudom, üdv a klubban… épp ideje volt már, hogy megtapasztald, miről beszéltem eddig; de hidd el, ha szereted igazán, tényleg megéri. Komolyan. Erre jössz te a vágyakkal, meg az emberi lényből fakadó természetes ösztönökkel, az ember nem monogám, stb… lerágott csont. Tudom. Mindenki tudja. De ez van. Gondolj bele, úúúú mennyire jó lenne, ha azzal lehetnél, akit éppen megkívánsz. Nagyon zsír, ugye??? Aztán most gondolj bele szépen, hogy ő is valaki mással van. Azt csinálja vele, amit csak ti ketten szoktatok, amitől ő a tiéd, te az övé. Itt álltam meg. Csak a gondolat is megbolondít, hogy valaki máshoz ér, és fordítva. Azóta ez jut eszembe, akárhányszor meglátok valakit, akit megkívánnék. Borzalmas. Ugye, így már annyira nem is lenne jó buli ez a nyitott kapcsolat?? Vagy ha még így is jó, akkor te nem szereted igazán. Hagyd, ha tudod, hogy nem bírsz magaddal. Ja, hogy neked ő fontos?! Bocsi. De akkor miről is beszélünk??? |
|
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
